smile.ewk.hu

mosoly,smile

Szomorú igaz történetek..


Két motoros

Együtt jártak már több mint egy éve,
boldogan sétáltak mindig kéz a kézbe.
Örültek egymásnak csak egymásért voltak,
amiért a szüleik eleinte szóltak,
de beletörődtek, hisz nem tudták egymástól eltiltani őket.
Elég volt nekik mit egymástól kaptak,
szerelmüknek határt soha nem szabtak.
Élvezték a száguldást a hosszú utakon,
szálltak egymás mellett külön motoron.
Két motoros útja soha el nem vált,
bánatuk, ha volt is az úton tovaszállt,
a látóhatár szélén, ha két motoros megjelent,
leírni ezt nem lehet, ezt érezni kell.
Fekete bőrruha fekete szkafander,
fekete bőrnadrág s nem egyszerű farmer,
fekete csizmában s nyakukban kendővel
szálltak versenybe a száguldó felhőkkel.
Hosszú utakon el s visszacikáztak,
ott csak ketten voltak és egymásra vigyáztak.
Egymás nélkül soha nem indultak útnak,
egyetlen kérése ez volt a fiúnak.
Féltette szerelmét, hisz ő volt a mindene,
röviden tömören az egész élete.
Ők is, mint más szerelmesek sokat veszekedtek,
de csak addig tartott aztán kibékültek,
ám egy napon minden másként történt,
nem tartották be a jól bevált törvényt.
Távozás előtt a búcsú elmaradt,
s mindez egy álom egy félreértés miatt.
Hosszú napokig nem is látták egymást,
a szülők azt hitték mindkettőnek, van más,
de őket kínozta egy titkos sejtelem,
az egymás iránt érzett még mindig forró szerelem.
Hihetetlen lassúsággal teltek a hetek,
még nem békéltek a megsebzett szívek.
Mindkettő bánkódott mindkettő szenvedett,
kínosan teltek a napok éjjelek.
Egyre csak azon törték a fejüket
a békülés útja vajon melyik lehet.

Egy csillagtalan borús éjszakán,
elhatározásra jutott a lány.
Tudta, hogy egyedül mit sem ér az élet,
s szerelmétől bármikor bocsánatot kérhet.
Fejében megszilárdul e hirtelen gondolat,
nem is töprengett oly sokat,
hirtelen gyorsasággal be is öltözködött,
szájára szokás szerint fekete kendőt kötött.
Barna hosszú haját most is fölcsavarta,
hogy lány volt a ruhába ki gondolta volna.
Eszébe sem jutott, hogy megvárja a reggelt,
föltette fejére a fekete szkafandert.
Lenn az udvaron felült a motorra,
csak akkor jutott eszébe mikor már berúgta,
hogy volt egy kérése régen a fiúnak:
nála nélkül soha ne induljon útnak.
Keze ekkor rátalál egy féltve őrzött képre,
elővette megcsókolta s fölnézett az égre.
Érezte, ha most el nem indul szíve nyomban meghasad,
hogy mi járt ekkor a fejében örökre titok marad.
Szemében ekkor már könnyek égtek,
még egyszer jól megnézte a képet,
majd visszatette a bőrkabát mögé.
Gázt adott ugratott s mire az utcájukból kiért
már csak a motorjának, s az álmainak élt.
Egész úton arra gondolt mi lesz, ha majd odaér,
több volt neki szerelme, mint koldusnak a friss kenyér.
Az út szélén vén fák sorakoztak, jó öreg barátok,
jó öreg nyárfák, hisz ezt az utat már egy párszor bejárták.
A motorost egy fénysugár követte,
közben egyre több csillag kúszott fel az égre.
Gondolatai már régen messze jártak
csak nézte az utat s nem, vette észre,
hogy mindjárt oda ér a felbontott részre.
Az utolsó pillanatban egy nagyot fékezett,
de a sebességtől oly gyorsan megválni nem lehet.
Ebben a pillanatban az járt a fejébe,
hogy soha többé nem nézhet a fiú szemébe,
meg nem ölelheti kezét nem foghatja,
ezután már többé meg sem csókolhatja.
Hiába sietett vége mindennek, a szerelemnek,
a boldogságnak a csodás életnek.
A halállal csatázva a szeme könnybe szaladt,
hogy sietett, íme hoppon maradt.
Fájdalmat leküzdve csendesen suttogott,
a halál küszöbén a fiútól búcsúzott:
ne haragudj rám, hogy elmegyek,
de ígérem ezután is mindig veled leszek,
légy boldog, akkor én is az leszek,
emlékezz arra csak téged szerettelek.
Egyetlen vércsík volt ami a szkafander alól a szájából
kibuggyant s az arcán végig futott.
Ott feküdt az úton fekete ruhában
a motor közelében a vén fák árnyékában.

Pontosan egy éve ennek az éjszakának
a fiú eleget tesz becsületszavának.
Megfogadta ugyanis még ott zokogva,
hogy életében már csak egyszer ül motorra.
A megbeszélt időben megjött a négy haver,
a fején ekkor már fenn volt a szkafander,
lenn az udvaron felült a motorra,
gyászos tervét gyorsan újból átgondolta.
Gázt adott ugratott, s mire az országútra kiért,
már csak a motorjának és álmainak élt.
A temető ott volt az országút szélén,
a sír mit keresett a temető végén.
Leszállt a motorról és letérdel elébe,
húsz szál piros rózsát tett a fejfa tövébe.
A szalagot eligazította, melyre nagy piros betűkkel
ez volt írva: NEM TUDOK ÉLNI NÉLKÜLED.
A régi emlékek újra felkavarták,
a szívét nyugodni egy percig sem hagyták.
A barátok ott álltak sorban mögötte,
fekete kendőjét a fejfához kötötte.
Elindult a motorhoz a jó öreg baráthoz,
de mintha szívét kötötte volna a fejfához.
A temető kapuban felült a motorra,
barátai követték őt részvéttel sorba,
így emlékeztek a hajdani barátra.
A hegyi szerpentin volt a tiszteletkör vége,
az állandó útvonal régi szép emléke.
A fiú arra gondolt mennyit motoroztak,
hosszú hónapokig mily boldogok voltak,
de ő elment itt hagyta, s már nem érdekli semmi,
csak egyetlen gondolat: utána menni.
Könnyes szemmel a kormányt markolta,
s cseppet sem figyelt a kijelölt útvonalra.
Egy hatalmas kanyart egyenesen véve,
nagyot ugratott a tátongó mélységbe.
Ekkor már este volt a csillagok ragyogtak,
lenn a mélységben a vén fák suttogtak.
Ott feküdt a fiú fekete ruhában,
a motor közelében, a holdfény árnyékában.



A fizika óra...

Fizika óra van, én mellette ülök. Nézem a fénylő, bársonyos haját, a gyönyörű szemét, a szép kezét... Ő rámnéz, és mosolyog. De ő nem úgy néz rám, ő csak az úgymond "legjobb barátom". Vége az órának, vége a napnak, ő átjön hozzám elkérni a matekfüzetem. Én odaadom neki, ő rámmosolyog, az arcomra nyom egy puszit, és azt mondja, köszi. Én el akarom mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom őt, és hogy nem akarom, hogy csak barátok legyünk, de ő nem így néz rám és én ezt tudom. Másnap találkozunk a suliban, mellette ülök, sír...sír, mert szakított a barátjával. Én megvigasztalom, ő átölel...érzem, hogy majd kiugrik a szívem. Egy órán keresztül a karomban fekszik, aztán rám mosolyog, az arcomra nyom egy puszit és azt mondja, köszi. Én el akarom mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom őt, és hogy nem akarom, hogy csak barátok legyünk, de ő nem így néz rám és én ezt tudom. Telnek a napok, az évek, látom hosszú talárban, az érettségin, látom, amikor átveszi a bizonyítványát. Ő rámmosolyog. Én el akarom mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom őt, és hogy nem akarom, hogy csak barátok legyünk, de ő nem így néz rám, és én ezt tudom. Együtt megyünk a főiskolára, de telnek az évek, és már a diplomaosztón találom magam. Ő még szebb, hosszabb és szebb a haja, az arca, gyönyörű nő. Az utolsó nap ő rámmosolyog, az arcomra nyom egy puszit. Én el akarom mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom őt, és hogy nem akarom hogy csak barátok legyünk, de ő nem így néz rám, és én ezt tudom. Eltelik rengeteg idő, én minden héten beszélek vele telefonon. És akkor megkapom a szörnyű hírt. Ott állok a koporsójánál, ami nyitva van, látom a fehér gyönyörű arcát. Potyognak a könnyeim. Nem mosolyog rám, nem kapok tőle puszit. El akarom neki mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom őt, és hogy nem akarom, hogy csak barátok legyünk, de ő már nem tudhatja ezt... Később felmegyek a szobájába, és megtalálom a naplóját, és a következőket olvasom: " Rámosolygok, az arcára nyomok egy puszit. El akarom mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom őt, és hogy nem akarom, hogy csak barátok legyünk, de ő nem így néz rám, és én ezt tudom.


"Bocsáss meg nekem!"

Volt egy nagyon gyönyörű pár, egy barna fiú és egy barna lány. Boldogok voltak hosszú éveken át, bár csak ilyen lenne az egész világ! Igen, ....de örökké semmi sem tarthat, a fiú útja másfelé haladt, szerelmük most már csak egy emlék maradt. Egy álomszép álom foszlott szerte, a lány zsebkendője könnyeit nyelte, körülötte megváltozott minden, sajnos ő nem felejt könnyen. Aki most ránéz az utcán, azt kérdi magától; "Miért?" - Hisz nemrég még majdnem repült a boldogságtól, most pedig épp, hogy nem hal a szomorúságtól.
Már elteltek hosszú-hosszú hónapok, s a lány azóta is egy srác miatt zokog. Egy srác miatt ki most másra mosolyog, s másnak küldözget óriási virágcsokrot. Szerették egymást hosszú éveken át, nem mondták, hogy elhervadt a virág. Fájdalom s könny ragyogott a szemében, hát nem jutottam eszedbe 1-szer sem?
Már mások ülnek kis piros padunkon, olyanok akik szerelmesek és boldogok nagyon. Kár, hogy már engem nem tudsz szeretni, és sikerült ily hamar elfelejteni. Nekem ez nem megy ily könnyen, még most is emiatt folyik könnyem. Mire e levél hozzád elérkezik a síró kislány már nem létezik! Nem láttál hulló csillagot? Én voltam az ki eltávozott! A temetőben egy harang fájdalmában kondul, a sok kisírt szem, a kis sír felé fordul, a sírban egy lány nyugodt, ki már hónapok óta nem mosolygott. Erdő mélyén egy kis híd alatt találtak rá, de sajnos késő volt már! A srác éppen kihívóan mosolygott egy szőke lány szemébe, mikor a postás levelet adott kezébe. A levél hangulata boldogtalan volt egy lány szerelméről és haláláról szólt! A fiú könnyes szemmel meredt a papírra, őrülten futott a temetőbe, sírva. Zokogva rogyott a kis sír előtt térdre, ráborult bocsánatot kérve. Rájött nem kellett más szerelme, csak azt az egy lányt szerette. Sírva átkozta magát, miért nem jött előbb erre rá. Szél fújt át az éji temetőn, és a fiú bánatosan, fejét a kis sírról felemelte. Fájdalmas hangon valaki megszólalt: "SZERETLEK."
A fiú ráismert a hangra, majd újra ráborult a kis sírra. "Bocsáss meg nekem"





emo-boys-21.jpg

 

 

 

Vidám forgatag kellős közepén találkoztam vele. Magas volt, karcsú, fiatal akár egy jegenye és csodaszép kék szeme volt. Szólt: -Kislány! Szabad egy táncra? - Alig tudtam kimondani: -Igen. A zenekar egy keringőt játszott, s minket elsodort a tömeg. Szeme égő tűzként parázslott, amikor rám tekintett, nevetett. Búcsúkor a fiú így szólt: -Imádlak! - Egy esztendő telt el azóta, gyorsan ment el, mint egy múló pillanat. Ketten gyakran találkoztunk, s kaptunk forró csókokat. Azt hiszem boldogok voltunk, szerettük egymást, míg a tragédia meg nem történt. Egy fülledt nyári napon a suliból hazafelé tartottam épp a szürke aszfalton, mikor megpillantottam valakit, aki felém jött az úton. Én integetni akartam neki, hisz ő már messziről integetett, de akkor vettem észre valamit, és nem emeltem fel a kezem. Kezét egy ismeretlen lány fogta. S ilyen volt velem? Észrevettem, hogy a könnyek lassan elfolyják a szemem. Hát így szeretett engem. Ezt tette velem. Én inkább meghalok ? gondoltam magamban. Hisz így mit ér az életem?! A kanyarban feltűnt egy fekete jaguár, mint fekete veszedelem. Én hirtelen az útra léptem, a többire már nem emlékszem. Amikor magamhoz tértem hatalmas tömeg állt körül. Csak épp azt nem láttam, akit szerettem. Ekkor vettem észre, hogy egy test hever mellettem. Igen, ő az a hős, a bátor, aki saját testével védelmezett. Még volt benne élet, félig eleven, félig halott. De megszólalt: -Meg kell mondanom, hogy az a lány a nővérem volt. - Szeme a végtelenbe merült, szája végtelen mosolyra húzódott. Nem tudta rajtam kívül senki, hogy a halállal küszködött. A fiú arcán egy könnycsepp jelent meg. A gyengülő kezével megszorította a kezemet. Utolsó erejét összeszedve egy mondatot súgott: -Gondolj magadban bármit, én igazán szeretlek!  -Örök gyász van a szívemben, mert van egy fiú, ki azzal a mondattal halt meg: -Én igazán szeretlek!

Egy angyal repül fent az égen,
Ott repül magányosan nagyon-nagyon régen.
De már alig repül, alig van ereje,
A végső búcsújának épp itt az ideje.
Azt mesélték nekem egyszer, hogy az angyalok örökké élnek,
Ám ez badarság, hisz ha megsebzik őket, ők is elvéreznek.
S ezt az angyalt is kegyetlenül megsebezték:
Hiszen megalázták, eldobták, s feledték.
Most ez az angyal összetörten száll,
Hisz megnyugvást még a Mennyben sem talál.
Inkább a pokol tüzében kárhozna el,
Hiszen a szív melyért élt már régen nem felel.
Meggyötört szíve szüntelenül egy valakiért dobog,
Azért a valakiért, aki érte már régen nem zokog.
Talán ő már elfeledte a lányt ki érte dobta el az életet,
S választotta a visszafordíthatatlan, örök angyallétet.
A kislány imádta a fiút, érte élt,
Mindent ettől a fiútól várt, s remélt.
Vakon bízott benne, hitt neki,
Nem gondolta hogy pont ő fogja becsapni.
Ám egy bús napon bekövetkezett a nagy hiba,
Melyből lett e keserű tragédia.
Nem lehet tudni milyen nap is volt,
Csak annyit tudok az égen már fent ragyogott a hold.
Besütött egy rideg sziklaszirtbe,
A sötét sziklaszirt legzugabb részébe.
Ott feküdt a lány, s a hold a sugarával az arcát kényeztette,
Ám megrémült, hiszen a lánynak csupán jéghideg arcát érinthette.
Halott lett a lány, hisz belehalt abba,
Hogy magától a szerelme kegyetlenül eldobta.
Nem tudja már meg soha hogy mit tett hogy ezt érdemelte:
Hogy a fiú kegyetlen szavaival még éltében eltemette.
Elküldte a fiú egy szomorú délután,
Felhívta a kislányt telefonon, hogy ennyi volt, nincs tovább.
A telefonban áradtak a fiúból a szavak,
Ám e szavak a lány fülébe soha el nem jutottak.
Hisz mikor a srác kimondta hogy most már nem kell neki, vége,
Onnantól a lány nem hallott semmit, csak egyetlen dolog járt eszébe:
"Eldobott engem, nem kellek már neki,
De mondd Istenem, mit ártottam én neki?
Én mindig hűen szerettem,
Akármerre is járt soha sem feledtem.
Életemet adtam volna akármikor érte,
Hogy végre örökre az eszébe vésse,
Hogy mindenkinél többet jelent nekem,
S még akkor is magam előtt látom, ha nincsen velem.
Hisz belevéstem szívembe csodálatos alakját,
A teste minden zegzugát, s arca mesés báját.
Mit tettem, mondd, én mindent gondoltam,
De Tőle, az életemtől ezt soha nem vártam.
Csak így bejelenti nekem, hogy nem kellek már neki,
Hogy örökre hagyjam el, hisz csak egy dolgot akar: feledni.
Mondd Uram mit vétettem?
Talán az volt a baj hogy ennyire szerettem?!"
S ekkor kiejtette a kezéből a kagylót,
Kirohant a szobából, s becsapta maga mögött az ajtót.
Rohant a sötét utcán, futott a semmibe,
Hisz úgy gondolta életének nincs már semmi értelme.
A könnyei szakadatlanul áztatták sápadt arcát,
A lány nem bírta tovább vívni a túlélés harcát.
Csak futott, futott, mindig előre,
Nem nézett soha hátra, csak a távoli messzeségbe.
Könnycseppek folytak arcán, mint véget nem érő zokogás,
Csábította a halál csókja, a vágy, a mélység, a zuhanás.
Éjszaka volt már, csendes volt a táj,
Törött szívének zokogó hangja tépte szét a homályt.
Éjszaka volt már, rideg volt a táj,
Lelke rohanó álmának múló hangja szállt.
Nem tudta merre járt, ismeretlen volt minden,
Tudta nem akar már élni, csak a halált keresi szüntelen.
Élni nem akar, csak feküdni egy mély verembe,
Ahol a sír betakar, nem nézni már semerre.
Csak magába nézni, nézni a káoszt, mi most benne lángra kap,
Ezer gondolat benne, mi most már végleg békén hagy.
Nem gondolt már semmire, csak a halál ölelő karját kutatta,
Kúszott fel a hegytetőre, arra hova az utat a szíve súgta.
Mintha az ég érezte volna a lány rideg fájdalmát,
A komor égből hópelyhek zuhantak alá.
Csak estek és estek szakadatlan,
S beborították a tájat, mint nagy fehér paplan.
Fehér lepel lepte be a tájat,
Nem volt az más, mint angyalszárnyak.
Tiszta volt minden, csendes és élő.
Egy kivétel köztük épp ő.
Csendesen kullogott a sötét magányban,
Szívből szeretett, de hol van most? A halál torkában.
Kiáll a sziklaszirt szélére,
Könnyei folynak szüntelenül képére.
Néhány perc még,
S végre eljön a csodás vég.
Halkan elkezd esni az eső,
Szomorú az ég, épp ahogy ő.
Véget ér a szírt, nincs tovább,
Egy szenvedő test zuhan alább.
Törött szárnyából hullnak a tollak,
Egy elmúlt szerelemről fájdalmasan dalolnak.
S az utolsó valódi angyalról,
Aki soha többé nem kért a "jóból"...
De mi történt ez alatt azzal a bizonyos fiúval?
Nagyon megijedt mikor megszakadt a vonal.
Észbe kapott hogy nem éri el a lányt sehol,
Szíve egyre gyorsabban és gyorsabban zakatol.
Hiába kérdezett ő bárkit,
Nem tudtak a lányról semmit.
Pánikba esett hirtelen,
Felkapta telefonját s hívta a lányt reménytelen.
A telefonom csörgött, s kiírta a neved,
Sokáig néztem, ám most félrefigyelek.
Az eső csak hullik és hullik megállíthatatlanul,
- "Meg kell keresnem!" -kiabálod szakadatlanul.
A szakadó esőben nevemet kiáltoztad,
A távolból egy hang szól, s egyre hangosabb.
Én halkan súgtam: "Itt vagyok"
Ám remegő hangom elcsuklott, te nem hallhatod.
Felpillantok az égre, arcomat a zápor áztatja,
-"Szerelem!!!" - a távolból valaki szüntelenül ezt harsogja.
Érzem közeledik hozzám, mindjárt ideér,
Ám engem a halál szorítása hamarosan elér.
S akkor meglátlak, az arcodon a kétségbeesés fájdalma megijeszt,
Te átölelsz engem, megcsókolsz és azt mondod szeretsz.
Szememet a könny átfutotta, karom szorítása elgyengült,
Szemem pajkos csillogása végleg homályba merült.
Elszállt meggyötört lelkem, s végleg elsuhant,
S a srác elengedte a lány kezét s az a földre zuhant.
Mindenhol apró tollpihék és vércseppek,
Ám a fiú csak térdel a lány mellett, ujjai reszketnek.
A távolból alakok futnak, egyre közelednek,
Kihúzzák a lányt a sziklák közül, ám már nem segíthetnek.
A fiú feláll, ám újra térdre rogy és sír, mint egy kisgyerek,
Aki a sors ellen semmit de semmit nem tehet.
Nem mer közel menni a lányhoz, pedig tudja, hogy muszáj,
Ha még egyszer látni akarja azt a pillantást, mielőtt rátalál a homály.
Látja a lányt, ahogy ében haja az arcába lóg,
Tűz piros vére hófehér arcán végig folyt.
Már csupán vére melegíti kihűlt ajkait,
A fiú tudja, soha többé nem simogathatja karjait.
A srác odamenne és megcsókolná, a többiekkel nem akar törődni,
Hisz neki az élete, fekszik ott és búcsú nélkül nem tud tőle megválni.
Erősnek érzi magát, de mikor meglátja a lány szemében az utolsó könnycseppet, elveszti reményét,
Megsimogatja arcát, füle mögé betűri haját, így búcsúztatja kedvesét.
Egy utolsó szót, egy utolsó hangot rebeg, de nem érti senki sem,
Azt mondja: "csak Téged szeretlek egyetlen kedvesem..."
S jött a kegyetlen első éjszaka, a szürkületből sötét fátyol lett,
Az ég újra beborult, az eső újra szakadni kezdett.
Sírt mindenki, sírtak a fák, sírtak a szelek,
Mindegyik szüntelenül s értetlenül zengte a nevet.
A srác tudta itt az ideje, hogy leírja életében miket tett,
S itt az idő elmondani mindent, amit ezen a világon valaha szeretett.
Hamar vége lett a sornak, hisz egy nevet tudott ami örökre szívébe vésődött, mit soha nem tud feledni,
Egy angyal nevét, ki most már a felhők közt dalol, kit képes volt eldobni.
Múlnak az évek, a távoli hang halkul,
Ahogy telnek az évek a fájó érzés is fakul.
De egy dolog örök és ez soha nem vész el,
Ha valakit szeretsz tiszta szívből, soha ne feledd el!
De nem is tudná már sohasem feledni,
Hisz nem telik el úgy nap, hogy ne kezdene gondolkodni,
Azon a csodás lányon, ki egykoron érte élt,
Aki soha semmit nem parancsolt, csak hűn remélt.
Ám a fiú már soha nem fog a lánytól szabadulni,
Hisz szívének mélyéről nevét soha nem fogja kitörölni.
Olyan neki a lány, mint a szó, melyet nem tudsz mihez kötni, mégis ott van benned,
Mint csodás hang mi belül zeng és üvölti a neved.
Mint ágy mi puha és oltalmat ad neked mikor minden fáj,
Mint egy régi történet, mint ezerszer elmeséltek már.
A srác csak futni akarna és nem nézni soha hátra,
Hisz nagyon fájna neki amit ott látna..."

 

 

Anyu, miért?

Elmentem egy buliba, Anyu, és emlékszem a szavaidra. Megkértél, hogy ne rúgjak be, így hát nem ittam semmi alkoholt. Büszke voltam, Anyu, ahogyan azt előtte megmondtad. Nem ittam alkoholt vezetés előtt, Anyu, amiért a többiek gúnyolódtak is velem. Tudtam, hogy igazad volt, Anyu, és hogy neked mindig igazad van. A buli lassan véget ért, Anyu, és mindenki haza indult. Ahogy az autóhoz léptem, Anyu, tudtam, hogy épségben haza fogok érni: nevelésed alapján - felelősségteljesen és büszkén! Lassan mentem, Anyu, és bekanyarodtam egy kis utcába. De a másik sofőr nem vett észre, és frontálisan belém hajtott. Ahogy fekszem itt a járdán, Anyu, hallom a rendőröket, amint mondják, hogy a másik sofőr ivott. És most én vagyok az, akinek ezért meg kell fizetnie! Itt fekszem, haldoklom, Anyu, kérlek siess! Hogy történhet ez meg velem? Az életem kipukkan, mint egy lufi! Körülöttem minden tiszta vér, Anyu, és a legtöbb az én saját vérem. Hallom, az orvos azt mondja, Anyu, hogy már nem tud segíteni rajtam. Csak azt akarom mondani, Anyu, esküszöm, tényleg semmit sem ittam. A többiek voltak, Anyu, akik semmivel sem törődtek. Valószínüleg a másik sofőr is egy ilyen buliban volt, mint én, Anyu. Egyetlen különbség van csupán: ő volt az, aki részeg volt, és én vagyok az, aki most meg fog halni! Miért isznak az emberek, Anyu? Ez az egész életüket tönkreteszi! Erős fájdalmaim vannak, mint a késszúrás, olyan erősek! A férfi, aki belém jött, Anyu, körbe-körbe szaladgál, én pedig itt fekszem, és haldoklom. Ő meg csak néz rám hülyén! Mondd meg a bátyámnak, hogy ne sírjon, Anyu. És mondd meg Apunak, hogy legyen most bátor. És ha már a menyországban leszek, Anyu, írasd a sírkövemre: "Apja lánya". Valaki mondhatta volna neki, Anyu, hogy ne igyon, ha vezet. Ha mondta volna neki valaki, Anyu, most nem kellene meghalnom. Már alig kapok levegőt, Anyu, és nagyom félek. Kérlek ne sírj miattam, Anyu. Mindig ott voltál, amikor szükségem volt rád! Mielőtt elmegyek, van egy utolsó kérdésem, Anyu: NEM ÉN VEZETTEM RÉSZEGEN, MIÉRT NEKEM KELL MOST MEGHALNI???

emogirl

 

 

 

Már nagyon régóta ismerted, S még régebb óta szeretted. Ti ketten voltatok a tökéletes pár. Hogy mióta? Isten sem tudta már. S egy meleg nyári nap után, Ballagtatok haza lomhán. Jött az este, s a nap lement. Több pár is kéz a kézben ment. Elértetek a sínekhez. S te szorongva kaptál a szívedhez. Itt történ? itt vesztetted el egykori jegyesed? Kit annyira szerettél, mint mostani kedvesed. ?Semmi baj nem lesz, ő nem én vagyok!? E szavakkal csitítgatott. S mikor már az út felénél jártatok, Mint akinek valami régen elfelejtett dolog jutott az eszébe, A fejéhez kapott Odaállt a peron szélére, és te eléje. S elkezdte, a már oly régóta várt szavakat sorolni: ?Mondd kedves, nincsen kedved hozzám jönni?? S te önkívületben mondtál rá ?IGEN!?-t De mikor már a gyűrű kezeden pihent, Egy csapat suhanc jött sebesen, S te lesodortad a sínekre kedvesed. Ekkor az imént bemondott vonat érkezett, Még csak nem is fékezett. Idő közben feljött a Hold, S mindent ezüstös fénybe vont? Te még láttad szerelmed arcát, ahogyan a fájdalomtól s a meglepetéstő torzul át. És ekkor minden olyan gyorsan zajlott, Egy gyors ?Szeretlek!? Egy sikoly, S egy segítőkész kéz. S aléltan estél össze a rémülettől, a fájdalomtól. És a gondolattól: Két szerelmem vesztetem el ezen a helyen! És mikor másnap a kórházban tértél észhez, S a gyűrűdet nézted, elhatároztad: ?Én többet nem megyek férjhez!? Kiengedtek De gyógyszeres kezelésre rendeltek, S első utad az átokverte helyhez vezetett, Mi kétszer törte össze a szívedet. S ott egy tucat gyógyszertől Mit suttyomban csórtál el az éjszakás nővértől, Elaludtál szépen, halkan, Hogy mikor a következő vonat vagy járókelő rádtalál, Ott fekszel majd a gyilkos síneken, Békésen, de holtan?

 

Történetünk kezdődik egy májusi éjszakán, mikor megismerkedett egymással egy fiú és egy lány. Moziból igyekeztek haza éppen, már átölelkezve és kéz a kézben. Elmúlt egy év, mint a pillanat, gyakran adtak egymásnak forró csókokat. A lány a fiút nem vette komolyan, ezért a fiú szívében örök félelem van. Attól fél, hogy elveszti a lányt, kit úgy kíván, s a szíve, hogy imád. Beteljesült a sorsa egy ködös délután, mikor mást ölelgetett az a szép lány. Az egész teste lángolt, s az arca piroslott. Odament a lányhoz, vígan köszöntötte, senki sem tudta, ez az utolsó beszéde. Mikor hazaért, lerogyott a székre, egy lapot vett elő, s ezt írni kezdte:
?Azt hittem szerettél egyetlen virágom,
te voltál mindenem ezen a világon.
De te már nem vagy, könnyen másé lettél.
Szerencsétlen vagyok, s az ilyen minek él?
Meghalok inkább, mert nem bírom már,
A két ölelő karod más fiúra vár.
Búcsúzom tőled az Isten áldjon meg.
Te e világon maradsz, én elmegyek.
Az én szívem téged soha nem feledett.
Gondolj rám néha, ki téged szeretett.
Szeretlek most is, bár nem sokáig élek,
Mire olvasod ezt, nem lesz bennem lélek!?
Mikor ezt leírta, borítékba tette, örült a mának, s a múltat feledte. Boldogan ment a sírba, a halálba, pedig tudta, hogy nem jön vissza. A fiú egész közel ment a folyópartra, s belevetette magát a zúgó habokba. Megkapta a lány a fájdalmas levelet, s hullajtott érte fájó könnyeket. Elment a partra, a könnye csorgott. Felidézte magában a sok szép csókot. Átgondolta a régi szép időket, mikor a szíve egy fiúért égett. Nem tétovázott, a folyóba ugrott, s a lelke a mennybe szállt. Történetünk véget ért egy ködös májusi éjszakán, hol a sírban egymásé lett egy fiú és egy lány.
Egy fiú és egy lány

 

Álmodtam egyszer egy tündérmesét,
Melyben a fiú szerette kedvesét.
A lány boldog volt és mindent odaadott,
S szentül hitte,hogy cserébe őszinte szerelmet kapott.
A mese eleje könnyű volt és édes,
Folytatása pedig szerelmes,színes.
Teltek-múltak a napok és a hetek,
A lány azt hitte mindketten szerelmesek.
Csodálta a fiút,feltétel nélkül szerette,
Akár meg is halt volna érte.
Úgy látta,ezt a fiú viszonozza,
Talán ezért is volt annyira belébolondulva.
Azt gondolta végre megkapott mindent,amire vágyott,
Szerelmet,törődést és boldogságot.
A fiú eközben belül tipródott,
Mert titkon más dolgok után vágyódott.
Értékelte,tisztelte a lányt és megpróbálta szeretni,
De hamar rájött a szerelmet nem lehet erőltetni.
Megtett mindent,hogy a látszatot éltesse,
Tudta a szerelmet megérdemli kedvese.
Egy este viszont rájött,ez így nem mehet,ennek vége,
Vallott a lánynak,s többé nem nézett annak csillogó szemébe.
Nem volt rossz ember a fiú,csupán csak férfi,
Ki a kalandot,a változást keresi.
Meggondolatlan volt ez igaz,
Bár ez a lánynak sovány vigasz.
Szerelmének rózsája elhervadt,szirmai lehulltak,
A láng kialudt,a nyár emlékei megsárgultak.
Úgy érezte,összeesküdött ellene a világ,
Rájött álma nem más,csak haszontalanság.
Zokogott a lány,forgott körülötte minden,
Így múlt el egy nem létező szerelem.
A lány megtört,elillant a hite,
Rémálommá vált a tündérmese...

Szavazás

Teccik az oldal?
Szánalmas-.-"
Lehetne jobb is.
Nem.
Igen.
Asztali nézet